Van az úgy, hogy még a kedvenc kajánk sem ízlik az adott napon. Vagy nincs is kedvenc kaja a terítéken. Esetleg beterít a teríték. És mi van, ha csak az egyik fele ízlik az ebédnek? Na ez történt ma. Cevapcici zöldséges krumplival. Nem hangzik rosszul, de azért krumpli… és nem valami olajban tocsogó szörnyűség? Hanem zöldséges, főtt? Na azt nem! Ne beszéljünk zöldségeket! Most legalábbis ne!
Egyik kissrácnak javasoltam ma, hogy szedjen köretet is a húshoz, nem mérgező az. Megkóstolta, de burgonya kolléga a tányéron maradt. Feltűnt azonban neki, hogy látom, ahogy tologatja a zöldséget, majd gyorsan a szájába tett egy darabkát. Amikor nem figyeltem (figyeltem, csak úgy tettem, mint aki nem látja, ifjú barátunk mit csinál), belemarkolt a tányérba, kivette a tartalmát, és ökölbe szorította, hogy csak az látszódjon, hogy mindent megevett. Fogta, elrámolta a terítéket, és ökölbe szorított kézzel várta, hogy ne nézzek oda. Tény, nem szeretem, ha kidobják a kaját. De azt sem szeretem látni, ahogy kelletlenül fogyasztják. Amikor észlelte a kishaver, hogy lebukott, gyorsan megette a tenyerébe szorult, széttrancsírozott burgonyát. Én meg nevettem. Na nem rajta, hanem a helyzeten. Aztán szépen megbeszéltük: nem baj, ha nem ízlik valami, ha nem kéri, nyilván kidobhatja. De csalni, csak hogy ne kerüljön ciki szituba, nem érdemes. Ha azt mondja, nem akarja megenni, nem fogom addig kergetni, amíg a gyomrában landol az a nyavajás krumpli. De hazudni és csalni teljesen felesleges.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: