Az integrációról
Integráció. Divatos fogalom, bár semmi köze a trendekhez. Mégis manapság többet hallani, mint Coco Chanel fénykorában a kis fekete ruha kifejezést. A szó maga beilleszkedést, egységes irányelvek mentén történö viselkedést jelent.
Bár a fogalom nem új a pedagógusok körében, a migránsválság óta a média is felkapta, mivel külföldiül és okosan cseng, és bármilyen buta mondatba belefoglalva úgy fest, mintha valami nagyot mondtunk volna. Pedig valójában egy olyan hétköznapi dologról van szó, amivel az ember élete során millió plusz egyszer találkozik. A napközistanár a délután túlnyomó részében integrál. Feltéve, ha ez nem derogál neki (na ugye, hogy így olyan, mintha okosat mondtam volna). Valójában mást nem csinálunk, mint egy viszonylag egységes(nek tünö) csoportot hozunk létre, ahol mindenkit egyformán kezelünk.
A mutatvány itt már meg is bukott. A gyerekek nem egyformák, ezért nem is lehet öket egyformán kezelni. Képzeld el, hogy a kopaszra nyírt Petikével és a bokáig érö hajú Petrácskával fodrászost játszotok, és mindkettöjük haját be kéne fonni…Petikének biztosan nem tetszene, hogy tantónéni szikét ragadva egy hajbeültetö mütéttel indítja a játékot.
Az integráció tehát csak egy célkitüzés, ami megkönnyítheti a munkát, és segít, hogy a gyerekek elfogadóak legyenek. De hogyan is néz ki ez a gyakorlatban? Leginkább úgy, hogy játszunk. Ehhez azonban különbséget kell tenni integráció és integráció között.
- Van az a fajta integráció, amikor a gyerekek nem ismerik egymást, és mi összehozzuk öket, lehetöséget teremtünk, hogy közösséggé váljanak (például az elsö osztály megismerése ilyen). Ilyenkor mindenkit bevonunk a játékba, és igyekszünk a nehezen oldódó lurkókat is rávenni arra, hogy jól érezzék magukat
- ennek egy kicsit speckóbb formája, amikor egy gyerek újonnan érkezik, a többiek pedig már ismerik egymást. Ilyenkor a legtöbb dolog azon áll vagy bukik, milyen gyorsan nyílik meg az újonnan érkezö mások elött, illetve a közösség mennyire nyitott a befogadásra
- Egy összeállt osztályban is van integrációs feladat, akkor is, ha nem érkezik újabb iskolás a csoportba. Ez pedig a kirekesztés meggátlása. Azok a gyerekek, akik valami miatt kitünnek a közösségböl (túl jó/ túl rossz tanulók/agresszívek/problémásak /túl kövérek/túl soványak stb.), hajlamossá válnak arra, hogy a kirekesztettek csoportját erösitsék (én is voltam áldozat, de nyilván csak rosszkor voltam rossz helyen…nem az én hibám. Mondom. Tényleg. Tuti…). A gyerekek hamar észre veszik, ha a másik hibázik, és ez gyakran fordulhat rossz irányba. Ilyen esetben a pedagógusnak kell látnia, hogy min vagy kin múlik, hogy a gyerköc a peremre kerül, és nyilván azt is el kell dönteni, hogy közbeavatkozik-e vagy sem. Ugye mindenki számára ismerös a szitu, amikor a törpék kiközösítöset játszanak. Ez nagyjából úgy néz ki, hogy a leggyengébb láncszemet elküldik jól duzzogni, de elötte még olyan szavakat vágnak a fejéhez, ami ellen érvelni nem tud (“te egy vödör vagy,” “a kelkáposztafejüek nem játszhatnak velünk”, “most már nem vagy a barátom). Ha a gyerek nem elég erös jellem, hogy megvédje magát, a csoporton kivülre kerül. A menöbbek ritkábban vannak félretolva, de bárhogy is próbálom megtalálni a menöség kulcsát, nem passzol a zárba. Ezt mindig valahogy a közösség generálja, ezért aztán az is elöfordulhat, hogy egy másik csoportban nem válik gyenge láncszemmé a lurkó, söt, kifejezetten cool kölök lesz.
És akkor most értünk el ahhoz a ponthoz, hogy idebiggyesztünk valamit a nyelvi/kulturális integrációról, ami nyilván az osztrák iskolákban meröben eltér a magyartól. Ha kiváncsi vagy a folytatásra, megkapod a következö bejegyzésben (ez most genyó volt, de lesz még rosszabb)…Folytatása következik