A szülö – ellenség vagy partner?

Szülönek nevezzük azokat az emberfeletti képességgel megáldott lényeket, akik:

• hú most nehéz dolgom van. Nem lehet körülírni, mert van ilyen is, olyan is. Jó tapasztalatom is van, de voltak, akik megkeserítették (ha csak pár napra is, de rendesen) az életemet.
• Nem akarok közhelyekkel dobálózni, inkább leírom azokat a dolgokat, amik a leggyakrabban problémát okoznak, vagy okozhatnak:
  • az elsö és legfontosabb, hogy nem egy nyelvet beszélünk. Van hogy a szülö nem tud németül (nem viccelek, suliba járatja a gyerekét, de az elmúlt évek alatt a Guten Tagot sem tanulta meg). Mielött repkednének a parittyák, hogy beza boldogulni Ausztriában anélkül is lehet, tudom. De most képzeld el a szitut: a gyerek bejön a suliba, felszántja a folyosót, majd be is boronálja, és közben gondosan beveti magát a padok közé. Olyannyira, hogy fájdalmában eszeveszett visításban tör ki, amivel Alaszkáig zavarja a varjakat. Tantónéni felhívja anyátapát, és próbálja közölni, hogy X röptében begyüjtött pár lila foltot, neadjisten nagyobb baja is történt, de süket fülekre talál. Mindenki rosszul jár. A gyerek, mert összetörte magát, a szülö, mert nem jut el hozzá az információ, a pedagógus, mert járatja a száját, mint az egyszeri szónok az intenzív osztályon.
    • Aztán van az a fajta nem egy nyelvet beszélés is, ahol a szülö érti ugyan, amit a tanár mond, és a tanár is, amit a szülö, de a kommunikáció alapmodelljét idecsapva: a csatornában zavar keletkezik. Amikor annak ellenére, hogy tolmácsra nincs szükség, valahogy mégsem tudja megfejteni a két fél a másik mondandóját, nem megfelelö a visszacsatolás (pl én azt mondom, fontos, hogy megbeszéljük a szabályokat a teremben, a szülö szerint meg szépen süt a nap, ne a padok között gubbasszunk). Valahol mindkét félnek igaza van, de kérdés, hogy az adott szituban mi a prioritás.
  • amikor a szülö nyomozót játszik: komolyan. Kommissar Rex elbújik a bokrok között, csempének öltözve beleolvad a folyosóba, vagy talplenyomatból következteti ki, mikor, mit csinálunk. Nincs mit titkolni, mégis egyesek azt hiszik, csak akkor üthetnek rajtunk, és találhatják meg a gyenge pontjainkat, ha úgy tesznek, mintha nem is ott lennének, ahol. Na ök azok, akik mindenben a hibát keresik, és ha valami látványosat felfedeznek, hangot is adnak neki.
  • amikor a gondviselést úgy értelmezi, hogy mindenbe beleavatkozik. Miért nem vagyunk itt/ott, miért csinálják /nem csinálják a pedagógusok ezt/azt, hogy engedhet meg egy tanár magának 3 nap táppénzt az influenzaszezon kellös közepén, és egyébként is, meg amúgy is, és különben is. 
  • amikor a szülö nem direkt a pedagógushoz fordul a gyerekét vagy épp felügyelöjét érintö problémájával (igazgatóhoz, szülöi munkaközösséghez, a másik osztályból egy ismeretlen anyukához, egy nagymamához a kerek erdöböl, vagy épp a farkashoz, aki fonott kosárral és piros kabátkában kólicál a tölgyesben). Minden adandó alkalommal elmondom, hogy elöször engem kérdezzenek meg, mielött a hátam mögött körüzeneteket váltanak egy anonim szülöi panaszmegosztó csoportban, mert csak úgy tudok segíteni, ha elöször én vagyok informálva.
  • és van, hogy a szülö elfelejti (vagy nem érdekli), hogy van gyereke. Szerencsére ez a ritkább, de futottam már bele ilyenbe. Ezt a jelenséget nem lehet értékelni, ítélkezni meg még annyira sem szabad. Hogy egy család hogy juthat erre a szintre, annak sokminden állhat a hátterében; dráma, hozott példa, betegségek, szenvedélybetegségek, rosszul választott partner, vagy bármi.

Szerencsére a gondviselök által generált konfliktusok viszonylag ritkák. Mivel szülönek lenni az élet egyik legnagyobb kihívása, ezt a tantárgyat nem érdemes osztályozni.  Azt viszont elengedhetetlennek tartom, hogy anyaapa bizalmat szavazzon a gyerek tanítói felé. Tudom, hogy a felmenöket minden egyes szituációban az érzelem vezérli, és csak másodsorban a józan ész. Mivel azonban a pedagógus kívülröl látja a lurkókat, átfogó képet nyújthat arról, mi okoz nehézséget, és utat mutathat a probléma megoldásához.